Klein Imre egykedvűn piszkálta egy bottal Hugo Boss cipőjének rovátkáiba tapadt kutyasz*rt, s azon morfondírozott, hogy milyen relatív is a kellemetlenség, mint kategória...

Mert ugyan nem zsigeri frankóság, ami most vele történt, de a cimbi esete mégiscsak kellemetlenebb volt. Az történt ugyanis, hogy a haver, Sz. Lajos elkövető (35) felszállt a villamosra, s szomorúan vette tudomásul, hogy valaki sunnyogva, de folyamatosan szellent a környékén. Minden igyekezete ellenére nem jött rá, hogy ki a tettes, így a penetráns szagtól hajtatva átszállt egy buszra, ahol legnagyobb megdöbbenésére iszonyatos bűz fogadta... Morgolódva próbált az ablak irányába túródni, megküzdött minden egyes oxigénmolekuláért, majd végre megérkezett a célállomásra, ahol vidám sikkantással menekült le a járműről. A nap legszebb időszaka jött: megnyugtató séta a Széchenyi könyvtárhoz. A kegyetlen valóság aztán az olvasóteremben érte utol, ahol - ha már találkoztak - arcul is csapta. Megfáradt szaglóhámja ellenére tudatába gomolygott, hogy itt is ocsmány büdös van, ergo érdemes lenne megvizsgálni a talpán megtapadt dobberman fekáliát...

A következő pillanat eseményei persze messze világló metaforaként világították meg a téma szerteágazóságát...

Klein Imre ugyanis meggörbítette az ágat a közepén, majd hirtelen elengedte. A terve az volt, hogy gyorsulást adva a bélsárnak, az majd tőle távolodva, messzire repül. A valóságban ehelyett szertefröccsent, s bepöttyözte az amúgy csíkos és Armani márkájú ingét.

 - Ejh - vette tudomásul mélázva, hogy a történések kikerültek az irányítása alól, sőt azokon mintha nem is sikerült volna teljes mértékben kívülhelyeznie magát.

Klein Imre papírzsebkendőt húzott elő zsebéből, megnyálazta, s ruhája tisztogatásába fogott. Közben nem túlontúl közel, mondhatnám: srévize, egy láthatóan ittas hajléktalan letolta a nadrágját, s pipiskedős-guggolós pózba rendezte magát: egy emelvényszerű tüneménybe ültetett bokor tövére készült székelni.

 - Ez végre filozófiai talány: megoldás nélkül! - ujjongott fel hősünk szíve.

Mert egyfelől felrémlett felesége, ahogy kikel magából. Érthető is: a lányuk itt játszik, nap mint nap, s mi lenne, ha - ne adja a Jóisten! - beletenyerelne a kulába, majd aztán valami indiános filmen felbuzdulva csíkokat rajzolna a matériával orcájára... A fekáliában nagy számú kórokozó éldegél, ekként egy efféle eset vektora lehet egy nem kívánt infekciónak.

 - Senkinek sincs joga fertőzni a csimutám! - vont mérleget évezredünk egyik legnagyobb gondolkodója. Kijelentése nyomán, valamint lelki szemei előtt jóváhagyólag bólintott házastársa.

Klein Imre azonban ekkorra megindult a lejtőn, egyre gyorsulva bucskázott alá, beütötte magát, s régi seb szakadt fel benne... A múlt démona hirtelen kiszabadult! Merthogy a fizikai veszélyeken túl, a belénevelt irtózás lelki sérülésekben is manifesztálódott...

Újra egy rosszemlékezetű fesztivál éjszakáján találta magát, a hasmars nem kímélte, egyre hajtotta, űzte a sötét ficakban felállított tojtojok felé. Toporogva, héroszokhoz méltó erőfeszítéssel tartotta szervezetének melegében a távozni készülő salakanyagot, ekként örökkévalóságnak tűnő pillanatokba került megtalálni, majd leszurkolni az 50 forintot. Akkor még azt sem érezte igaztalannak, hogy az összeg duplájáért azokban a hősi időkben sört lehetett kapni. Meg-megremegve készült a felszabadító elernyedésre, szinte látta, ahogy majd véráramába szabadul az endorfin...

 - IGEN! Megúsztam... – vigyorgott a jóslóködben... - Csak már mihamarébb! - tért vissza az akkori jelenbe, feltépte az ízléstelen bodega ajtaját, s bevetette magát a vaksötétbe...

Hamarosan nagyon elkeseredett, mivel a s*ggén is voltak tapintásért felelős receptorok. Az agya ugyan egy darabig még igyekezett a leglogikusabb magyarázat helyett valami alternatív megoldást találni, de végül csak ott kötött ki, hogy „asztakurva! te valakinek belehuppantál a hülő f*sába!” Szomorú dolgok ezek, de a füle tovább konyult, amikor realizálta, hogy a baleset letakarításához nem volt elegendő a kiutalt papiros. Utólag persze rendkívül érdekes tanulság volt számára, hogy a kezdeti problémát (miszerint hasmenése van) milyen gyorsan felülírta az új (kültakarójának egy komoly hányadát egy kedves ismeretlen lágy széklete borította), azaz csupán nézőpont kérdése, hogy mi a probléma, van-e probléma... Akkor és ott mégsem ezen rágódott, hanem inkább vágyott haza, a biztonságba...

Előbb-utóbb persze visszaterelte magát a problémamegoldás mezejére, hisz nem tűnt jó döntésnek megvárni, amíg rászárad a malaj. Azokban az időkben nem gondolt a divattal, legtöbbször kockás flanelinget viselt, így adta magát, hogy ez a ruhadarab tökéletesen alkalmas lesz a higiénia oltárán való feláldozásra...

Amúgy a konfekcióval valagtisztogatás koronázatlan királya Klein egyik haverja volt. J. Béla mára hasznos tagja társadalmunknak, de infjoncként időnként talán túllazulta magát. Emlékezetesnek tekinthető például, amikor egy szabad ég alatti, szolíd elhúzódásából a baráti körbe visszatérve kérdő tekintetekkel szembesült, mire rendkívüli stílusérzékkel, lakonikusan annyit közölt: "egy zokni mínusz"...

Térjünk vissza és tegyük fel, hogy a vécésnéni látott már egy-s-mást dolgos élete alatt, de a budiból Zrínyiként előrontó, félmeztelen vadbarom valami igazán újszerű megvilágításba helyezte az évek alatt összegyűjthető tapasztalatról és élményekről szóló közhelyeket. Mindenesetre a korral járó bölcsességet már bizonnyal megszerezte a hölgy, hiszen megígérte, hogy haladék nélkül belefog a pottyantós takarításába, fényesítésébe, csírátlanításába...

Klein Imre emlékei szerint nem igényelte a felajánlott félszáz forintot...

Amúgy az egész esetet a bohó ifjúság szertelenségeként könyvelte el. A látószervei előtt jelenleg zajló történést azonban nem tudta ily könnyedén kategorizálni: valahogy konzervatívabbnak érezte magát annál, minthogy ízlésesnek találja, ha valaki fényes nappal, a járókelők szeme láttára székel. Ahogy továbbgondolta a témát azért egy feloldhatatlannak tűnő paradoxonra bukkant.

 - Ha nem itt kakil az a jóember, akkor hol? - kérdezte magától, hiába érezte kedvese szúrossá szigorodó pillantását.

Valahogy a mai Magyaroszágon groteszknek tűnt a felvetés, hogy a hajléktalanok emberhez méltó ürítkezésén merengjen, itt ugyanis még az is ufónak tekinthető, aki azon gondolkozik, hogy mit egyenek. A megkezdett gondolatkísérletet mégis be akarta fejezni.

Elsőként és élből zárta ki a köztéri vécék létjogosultságát, az bizony csak tőlünk nyugatabbra (igényesebb felhasználókat feltételezve) vagy keletebbre (kevésbé finnyás vendégkört odagondolva) lett volna működő megoldás. Ez utóbbi sztereotípiát azért villámgyorsan lábjegyzettel látta el, merthogy Klein járt például Moszkvában. A Vörös tér (Красная площадь) tisztasága akkor is meglepte volna, ha nem él benne prekoncepció (fúj-fúj, Klein!), de a nyilvános toalet rendezettsége már végképp kisebbségi komplexussal sanyarította népnemzeti felsőbbredűséggel átitatott szívét... Ott bizony rohadtul beballagott egy nagyon egyenruhás, nagyon tányérsipkás manusz minden 5 percben a vécébe, hogy lefülelje a falrahugyozókat...

Gondolatban felhasználta a retúrjegyét, s kedves, hazai emlék villant be neki. Merthogy régen még a bulvár is társadalmi célú volt: egyszer a hódmezővásárhelyi vasútállomás illemhelyéről készített kis színest valamelyik televízió. Merthogy azon oszt lehetett szörnyűlködni: bokamagasságban ringott a húgytenger, a karbamid komolyabb baromfitartó telepek ammónia emisszióját megszégyenítőn, csendesen bomlott alkotóira. Nem szép, nem illatos, viszont elgondolkoztató, hogy ez az állapot azért valamiképp - talán nem is ellenséges hatalmak összeesküvéseként – létrejött.

Klein Imre szerint hungarikumnak tekinthető, hogy az efféle ocsmányságok csak úgy megkreálódnak mifelénk: mindenki háborog, de nincs köze az esethez senkinek... Egy bűnösről azért mégis tudott: Klein egyszer személyesen is pisált befelé a küszöbről, tovább nem jutott, hiszen éppen akkor nem volt nála a gumicsizmája... A dologra másfél évtized távlatából sem tudott valódi büszkeséggel visszatekinteni, hiába szorította kegyetlenül a természet. Sőt! Azt sem értékelte enyhítő körülménynek, hogy számításai szerint őelőtte körülbelül 150-200 ember komoly elszánása változtatta medencévé a helyiséget... Hogy mégsem mardosta a bűntudat, s tovább tudott lépni, annak oka volt, de egyszerű: hitt az emberek, így a saját fejlődésre való képességében.

 - Manapság már nem tennék effélét - jelentette ki, bár a kétely mételye azért csak rágta: nem szívesen nyomulna most sem gázlómadárként, s bizony az első vizelési inger után pár órával már átíródnak az emberben a prioritások...

Annyit azért önnönmaga javára írt, hogy egyetlen eltévelyedett pillanatra sem érezte magát az erkölcsi Parnasszuson.

Még egyszer nekilendült hát a megoldásnak: egy rövid - mókás - momentumra még azt is elképzelte, ahogy ezek az otthontalan emberek a környékbeli éttermekbe, üzletekbe mennek be, illedelmesen lehetőséget kérnek dolguk elvégzésére, majd távoznak... Hogyisne! Olyan szinten elképzelhetetlen volt a felvetés, hogy a szürkeállománya majdnem lefagyott: mit szólnának a vendégek, vásárlók - egy halmazba gyúrva - fogyasztók?

Klein Imre tehát inkább feltápászkodott, talpa alatt zöld üvegszilánkok csikordultak meg (sörösüveg esődhetett itt a földre), elballagott egy meggyötört kukáig (ami szét volt verődve meg ki is volt borítódva), s kedvetlenül beledobta a botot és a zsebkendőt.

Szerencséjére ekkor ébredt Bumbu, aki Galaxisokkal odébbról is zsigerből lökte a megoldást erre a komplex problémára...

 - Nyomikám! Tanítsd meg a kölöknek, hogy ne játszon puha, barna, ragacsos dolgokkal...